Megérkezni jó. De ez újabb kérdéseket vet fel. Lezuhanyozzak e? Mossak e? Vacsorázzak e? Ha igen, mikor? Hol? Keressek társaságot, vagy meneküljek? Sört igyak, vagy bort?
Bíztatnom kellett magam, hogy kimozduljak. De jól tettem, szép ez a város. Holnap ez egyik hegyet meg kell másznom…
Végül nem alkalmazkodtam senkihez – pedig kísértésbe ejtettek a már szokásos utitársaim – és ittam egy sört.
Csak egy helyen van zarándok menü, innen oda fogok menni.
Megfájdult a derekam, ma hosszú volt a lejtmenet, és nem mindig figyeltem a tartásomra. Lehet, hogy egy testápoló jól jönne, de nem vettem végül. Remélem, itt reggel lesz nyitva bolt, és tudok venni reggelit. Holnapra ráadásul 98%esőt és vihart mondanak. +400 m szintkülönbség vár rám.Megpróbálok még nem a holnap miatt aggódni.
Az úton azt éreztem, most lettem igazi zarándok. A technikai protokolokat megismertem, áztam, éheztem (na jo, ez azert erős), ismerem a szallasok rendjet, a lehetőségeket. Legalábbis jobban. Ismerem a kapacitásomat, a felszerelésemet bejárattam.
Valahol azt olvastam, hogy az első harmad a testé, a második a leléké, a harmadik a szellemé.
Egyébként elvesztettem az időérzékemet. Vissza kell számolnom, hol is tartok, biztosan meglesz e az idő- táv intervallum.
De amikor nem ezen aggódom, akkor nagyon jó.
Itt vettem egy narancsot 0.5 € ért, majd a városban a piacon 3 dbot 0.8 € ért.
Hogy mennyire máshogy gondolkodunk, mint elődeink. Én a kávézókat nézem pihenőhelyként, elődeink a kis kápolnákban pihenhettek. A mik egyébként zárva vannak, de hűségesen állnak az út mentén.
Ez a szállásom:
Ez pedig, a város egyetlen helye, ahol zarándokmenüt adnak.
A pecsétjeim szépen gyűlnek.
