Már hetek óta nem aludtam jól. Éjjel, 12 és 1 óra között, vagy 3 óra tájban ébredtem fel. Lehetnek ennek tudományos magyarázatai, de számomra ezek az önvád szörnyű órái. Abban a kiszolgáltatott, félig éber – félig álmodó, félig mozdulatlan – félig aktív mentális állapotba nyomulnak be azok a gondolatok, melyek az el nem végzett feladatokat, a meg nem tett lépéseket, a kielégítetlen vágyakat, az el nem ért ideákat mantrázzák. Vagy ami még rosszabb, a vélt vagy valósan elkövetett hibákat nagyítják fel, és dörgölik az elmémhez kíméletlenül. Ráadásul az önhibáztatás szemszögéből, hogy Te vagy a hibás – azaz Én. Alattomosan nyomnak mélyebbre és mélyebbre a gondolatok, fűzik egymásután a témákat, vagy éppen egy-egy elemet kiemelve szednek apró darabokra.
Nem hívtam fel a kőművest, elrontottuk a szigetelést, nem foglalkoztam a gyerekekkel eleget, túl sokat telefonoznak, ki kellett volna takarítani, még mindig nem fejlesztettem a honlapomat, nem járok eleget társaságba, többet kellene szórakozni, többet kellene dolgozni, nem fordítok elég figyelmet a családra, több biokaját kéne venni, nem hívtam fel a hivatalt, türelmesebbnek kellene lennem, túl drágán dolgoznom, még be kellett volna vállalolnom korábbra a munkát, jajj mi lesz, ha nem állok helyt….
Ezek az apróságok mélyebbre és mélyebbre mennek a tudatomban, nem hagynak aludni, csak forgolódom minden irányban, ki-be járok a szobában, de nem segít semmi. Még a gondolataim elterelése is külön erőfeszítés, és aztán az önvád újra és újra visszakúszik az álmom helyére.
Sokszor hajnalig nem tudok aludni, aztán kelni kell, és persze fáradtan, kimerülten kelek. Mely újabb feszültséghez vezet.
Nagy segítség volt, hogy felismertem ezt, hogy ez az önvád ideje. Hogy ekkor extra erővel törnek rám ezek a fájó gondolatok, és annyit tudtam tenni, hogy ebben a félálomban próbálom az önszeretet erejével tompítani őket. Toleráns lenni magamhoz, és tudatosítani, hogy most, így, hajnalban nem tudok ezekért a dolgokért tenni, és keresem azokat a pontokat, amiket jól csináltam, ellenpontozva a negatív gondolatokat. Így egy kicsit elviselhetőbb, és érzem, hogy a gonosz nem tud elhatalmasodni rajtam.
Ez persze nem oldja meg a nemalvás problémáját.
Nem voltam jól. A nappalaimat és az éjszakáimat egy sötét démoni nyomasztó felhő uralta, mely lassan hatalmasodott el. Ezt azonban csak akkor tudtam beazonosítani, amikor leszállt rólam. Mert sok mindennel próbálkoztam, de nem tudom beazonosítani azt a pontot, vagy eseményt, amikor fellélegeztem.
Az történt ugyanis, hogy kezdő vállalkozóként bevállaltam mindent is, szokásomhoz híven olyan paraméterekkel, amit ideálisnak gondoltam az ügyfél szempontjából: gyorsan, körültekintően, alaposan, emberségesen, magas minőségben.
Tettem mindezt úgy, hogy még nem tudtam jól belőni a haladási sebességemet, a korlátozó tényezőket, az ügyintézések sokaságát, a visszatérő ügyeket, feladatokat. Azt sem tudtam kiszámítani, hogy a nem munkaügyek, pl. a házépítés szervezése, milyen erőforrásokat igényel. Azt meg végképp nem láttam még, hogy hogyan tudom ezt összefésülni a családi dinamikával.
Még egy pont volt, aminek nem mértem fel a súlyát, az a kockázatvállalás vagy nevezhetjük innovációnak is. Az a paraméter, amikor a megszokottól vagy begyakorolt rendszerektől eltérően akarunk valamit megvalósítani, és ez több figyelmet, utánajárást, tanulást igényel, mint egy bejáratott rendszer és nagyobb a hibalehetőség és az ebből adódó félelem is.
Még most is kiráz a hideg, hogy más kellő (1 hónapos) távolságból személem magamat kívülről, és látom, hogy a saját vállalásaim tömegei maguk alá temetnek. Ahogy kellő alapossággal és szorgalommal teszem a dolgom, de a feladatok mennyisége gyorsabban nő, mint ahogy a kapacitásom azt ki tudja szolgálni… pedig elég nagy a teherbírásom, de ez sem elég. Valahogy úgy, ahogy a tenger óriás hulláma átcsap a szörfösön és maga alá nyomja.
Újra ugyanaz az érzés, mint ami 2018-ban, mikor eljöttem az első munkahelyemről és újra ugyanaz az érzés, mint amikor 2024-ben eljöttem az aktuális munkahelyemről.
De itt most, mindez gyakorlatilag 2 hónap alatt játszódott le. A magabiztosságból, motiváltságból és koordinált helyzetekből egyszercsak palacsinta lesz, kétségbeesés, erőtlenség, eltemetettség, boldogtalanság. Meg az az érzés, hogy basszus, nem azért lettem a magam ura, hogy ilyen szarul érezzem magam…
Mindez azért félelmetes, mert most nincs főnököm, nincs cég, ami bedarált volna, nincs aki kihasznált volna, nincs kire fognom ezt az állapotot… bakker… ezt én magam idéztem elő!
És valószínűleg a korábbiakat is…
Eeeeez mekkora döbbenet.
Ez a viharhullám olyan gyorsan, kompaktan sterilen történt, hogy kiválóan vissza lehet fejteni belőle a történteket, és világosan ki lehet elemezni:
A fókusz a projekt mielőbbi megvalósításán volt
Szükségtelen elvárásokat állítottam saját magammal szemben
A határidőket én állítottam: a Megbízó vélt(!) igényeihez igazodva – simán lehetett volna tolni
Nem számoltam az innováció okozta terhekkel – vakmerő voltam, nem bátor
Nem kértem segítséget ott, ahol lehetett volna, bár inkább itt azt hiszem, rossz helyről vártam a segítséget, amit nem annyira tekintek saját tévedésemnek, de így is tanultam belőle
Háttérbe szorítottam a saját igényeimet
Nem hagytam időt a regenerálódásra, feltöltődésre, csak a megvalósítás dinamikája maradt
Hagytam, hogy ne én irányítsam a dolgokat, hanem a dolgok uraljanak engem
Szembe kellett néznem azzal is, hogy ez a működés hogyan hat a párkapcsolatomra. Beindultak ugyanazok a dinamikák – csak rapid – mint amik 1-2 éve is voltak.
Értéket kellett választanom. Koncepcionális döntést hozni.
Akarok e így élni? Ezt akartam? Hát nem.
Hogyan tudom a vállalkozás koordinációt összeegyeztetni a szabadság megélésével? Hogy jusson és maradjon is?
Meg merem e tenni, hogy mások vélt vagy valós elvárásait a nekem fenntartható módon oldom meg?
Meg kellett húznom a határt, hogy mennyit dolgozom, milyen időbeosztásban. És el kell fogadnom, hogy ez a munkastílus annyit jövedelmez, amennyit.
De ez az ára annak, hogy fenntartható legyen. Hogy ki tudjam élvezni a szabadságot, legyen szabadidőm feltöltődni, fejlődni, mással is foglalkozni. A világlátás, a közösségi lét ugyanúgy emeli a minőséget, és ad hozzá a munkámhoz, mintha csak látástól-vakulásig dolgozom. És ebben ott a kockázat igen, hogy ha egy-két hónappal későbbre vállalom el a munkát, nem fogják megrendelni.
Ez például egy vállalkozói attitűd, melyet meg kell tanulni használni, ki kell fejleszteni az ehhez a működéshez szükséges képességeket.
És lám… megrendeltek eddig mindent, sokkal türelmesebbek az emberek, mint számítottam…
És lám, amint ezt megdolgoztam, a démoni nyomasztó felhő elszállt, és békésen végig tudom aludni az éjszakát.
