Hiába na, próbálom megérteni az Életet. Keresem az összefüggéseket, a rendező elvet, a mögöttes tartalmat. Jellemzően felcsillan a remény, hogy megtalálom, aztán persze az történik, hogy amint kinyitom a titkos(nek hitt) ajtót, egy újabb ajtórengeteggel találom magam szemben. Újabb megfejtendő kérdések, újabb szempontok, újabb rés azon az illúzión, hogy képes vagyok átlátni a dolgokat. Sőt, nem csak átlátni, hanem kézben tartani.
És ahogy baktatok életem útján, újra és újra szembesülnöm kellett vele, hogy valójában nem én irányítok. Fájdalmas leckék ezek. Nem csak a kudarc (el nem ért cél), be nem jött számítás miatt. Hanem mert közben megy az Idő és mindenre csak 1 esélyed van. Mert ha nem tanulod meg a leckét időben, a következő lehetőség már nem ott, nem úgy, nem azokkal a feltételekkel történik veled, hanem valószínűleg nehezebb és fájdalmasabb körülmények között.
Aztán a nehézségek örvényében egyre nehezebb tartani a reményt, a lendületet és az önbizalmat. És a világ most nem ezt az erősséget jutalmazza.
Na, de az út, és ahol most vagyok benne:
Az egyik eleme, hogy nagyon komoly önismereti munka árán már el tudom ismerni azt, hogy én mindent megtettem. Nem tudom honnan – nevelés, korszellem, élettapasztalat – de az él bennem, hogy a tetteimért én felelek, hogy rajtam múlik az, ami megvalósul, és ha nem jön össze, az engem minősít. Sok-sok késői felismerés kellett ahhoz, hogy lássam, van körülöttem egy világ, melyben zajlanak folyamatok, vannak körülöttem emberek, akik más kontextusban élik saját világukat, és mindezekből sokszor olyan környezet alakul ki, mely független tőlem, és megváltoztathatatlan. NEM RAJTAM MÚLIK. A lelkiismeretem tiszta, tudom, megtettem mindent azok között a keretek között, ami adatott. Látom azt is már, hogy amellett, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, ennyit tudok. Még ha az nem is elég. Elfogadtam a korlátaimat, még ha nem is mindig tetszik. De tudok magammal türelmes és szeretetteljes lenni, sőt, néha még büszke is tudok lenni az erőfeszítéseimért.
… ahogy csökken bennem az irányítási kényszer (egy erőltetett illúzió), úgy nő bennem nem csak az elfogadás, hanem a GONDVISELÉSre való hagyatkozás is. Csak azt tudom tenni, hogy az adott pillanatban, az adott helyzetben a lehető legjobban teljesítek. Csak azt tudom tenni, hogy bízom magamban – még ha erre folyamatosan figyelmeztetnem is kell magamat. Csak azt tudom tenni, hogy hagyom önmagamat, pőre személyiségemet megmutatkozni, és a többit a Gondviselésre bízom. Kell akinek kell, jó lesz, amire jó lesz. Hiszen nincs mit vesztenem. Sőt, általában nyerek. Szeretetet, kedvességet, odafordulást kapok (bár mindig rosszabbra számítok).
Nem könnyű a Gondviselésre hagyatkozni (de most olyan helyzetben vagyok, hogy nem tehetek mást). Ez munka. Nem egy passzív, sült-galamb várás. Ellenkezőleg, aktív, folyamatos cselekvés.
Számomra ez folyamatos monitorozás, keresgélés, hogy hol, mit lehetne tenni. Hol van az a komfortzóna határ, amit még nem léptem át, pedig át kellene. Hol van az a korlát a bensőmben, amit meg kellene dönteni. Hol vannak azok az ismétlődő reakciók, amiket felül kellene írnom, hogy elérjek valamit.
(Valamit, ami nem tudom, mi. Egy érzés, egyfajta nyugalom, egy béke – hm, talán ez az: a belső békémet keresem, ahol már nem hajt az a Valami, mert megtaláltam.)
Aztán, ha megtaláltam a határt, a korlátot, a felülírandó mintát, erőt és bátorságot kell gyűjtenem, hogy meghaladjam. Legtöbbször az összehasonlítás segít, hogy ez másoknak is sikerült, nekem is sikerülhet…
Ez az egyetlen, amit Én tudok tenni. Az összes többi, a Gondviselés dolga. Olyan embereket és lehetőségeket elém tenni, akikre és amire rá tudok csatlakozni, olyan körülményeket teremteni, amik támogatnak és tovább lendítenek. Mert egyenlőre szűken méri a jóságot. Ködben mászom, a cipőm orráig látok. Néha itt-ott felsejlik egy ígéretes napsugár, de újra eltűnik, és az út is kanyargós, elvesztem az irányt. Ezt a fajta menetet a Caminon megtapasztalhattam. Ott ez újdonság volt, meg is maradt benne, de az igazi élét elvette az, hogy tudtam, hogy pár nap az egész. Most ez nincs, nyitott a vége, bármi is lehet. Tudom néha kalandnak látni, általában akkor, ha épp felsejlik valami, de mikor újra beborul, és elfogynak a belátott célok, újra elbizonytalanodom, és nagyon erősen kell tartanom magam, egy-egy szalmaszálba kapaszkodva.
Összességében mégis nagyon HÁLÁS vagyok azért, ami van. Azt érzem, ez az élet, és azt, hogy ezt akartam. Végre történik valami, nem csak állóvíz van. Végre látom a saját erőfeszítéseimet. Végre nem azt érzékelem, hogy az egész világ ellenem van. Végre nem azt érzem, hogy a gondviselés csak a GONDot osztja, hanem azt, hogy gondoskodik rólam.
Eddig valahogy mást akartunk a Gondviselés és Én. Ezért folyamatos harcban, feszültségben és haragban álltunk egymással. Most először érzem, hogy én engedtem, és bele tudok simulni az akaratába. Én csak szolgálok, és teszem azt, ami tőlem telik. Hogy mi sül ki belőle, az nem az én “gondom”.
Könnyedebben Jule, könnyedebben. Neked is könnyebb, ha nem feszülsz bele. Néha már sikerül, hajrá, csak így tovább! – Lélegezz, élvezd!
