Szeretek az ágyamban megpihenni. De nem csak mint alvásra használt hely, hanem mint meditációs hely, mint “biztonságos tér” vagy mint önbizalomgyűjtó állomás.
Sokszor itt kérem a szellemi világot a támogatásra, gondolom át a napjaimat, körülöttem forgó világ dolgait, a bennem zajló viharokat. Ez utóbbiból több volt mostanában, de ebben az érzelmi kavalkádban egyszer csak megjelent a végtelen hála.
Egy sikeresnek mondható nap után történt. A korábbi hetek kudarcai után, újabb és újabb bátorságot és erőt gyűjtve léptem át apránként a korlátaimat, szorongásaimat, és aznap épp sikerrel jártam. Lett belőle megbízás, vagy ha az nem is, de kirajzolódott egy következő lépés. Nagyon jó érzés volt. Vidám és mosolygós lettem napközben, szökdécseltem, viccelődtem, már-már kezdtem ráismerni egykori – nagyon hiányzó – önmagamra.
Aztán este, mikor eljött a “meditáció” ideje különös – rég nem látott – érzés fogott el… Nem az az erőltetett, tudatos: “találj három eseményt a napodban, miért hálás vagy magadnak” jellegű, hanem őszinte, zsigeri áradás. A mellkasomból kiáradó melegség – éreztem, – eltölti a testemet. Vérérről-hajszálérre haladva , a hajamtól a talpamig, széltében, keresztben árasztott el. Egyre sűrűbb, egyre súlyosabb lett, de nem a gravitáció irányában, inkább ellenkezőleg: emelt, könnyűvé tett. És én csak fürödtem benne, élveztem az érzést, amíg tart e röpke pillanat. De meglepett, milyen intenzív érzés volt, és nem is egy olyan pillanatalattelillan féle, hanem jó sokáig kitartott, és az emléke azóta is kísér. Ez a mély és igazi, őszint hála. Hála a körülöttem lévő világért, hála pusztán a létezésért. Kegyelem.
Más élményem is van ezekből a meditatív pillanatokból. Már egy éve, hogy megjártam az El Camino Portugál útját. Ott a legnagyobb tapasztalásom és élményem az volt, hogy én bármit megtehetek a saját erőfeszítésemből, a határaimon túl mégiscsak a gondviselésre kell bízzam magam. Pillanatnyi helyzeteket kell megoldjak, a jelenre kell reagáljak, és a többi majd kialakul. Általában jobban is alakult, mint amire számítottam. Ez a gondolat velem van azóta, és újra és újra emlékeztetnem kell rá magam, amikor nehezebben áll össze a kép.
A másik szál, az a biográfiai nézet, hogy a jövő valójában nem a múlt és a jelen ok-okozati összefüggése, hanem a jelenből előrevetített kép. (“A gondolat teremtő ereje” – halljuk ezt másként is) Nem egy lineáris út, hanem egy szövet, mely szövődik a tetteink és a személyes küldetésünk által. Ebben most nagyon kell hinnem. Nem igazán érzem, hogy mást tehetnék. A saját lehetőségeim határára értem. Kísérletezem, bejön e. Lehetne ez egy izgalmas út, de azért sok szorongással van tele, hiszen a visszaigazolás nagyon későn következik be, ha egyáltalán…
Mindenesetre ezek szerint próbálok kapcsolatot teremteni a magasabb rendű világgal, és segítséget kérni az utam megtalálásához.
Mióta úgy alakult, hogy vállalkozni kezdtem, folyamatos bennem a billegés, hogy vajon ez e az én utam. Bírom e a bizonytalaságot, meg tudom e teremteni a kapcsolódásokat, tudok e feladatokat szerezni, meg tudom e fejteni az erősségeimet, le tudom e győzni a gyengeségeimet. Vagy engedjem el az egészet, és hagyjam másra a vállalkozást, menjek vissza állásba, ahol jobban lehet egy-egy területre fókuszálni, vagy legyek más céljainak megvalósítója. Mindkét lehetőség tartogat előnyöket, ki lehet teljesedni, nem gondolnám, hogy egyik megoldás “értékesebb” a másiknál.
Ezért is nagy a dilemmám. Örlődtem, örlődtem és minden este behoztam ezt a gondolataimba, és vártam a megvilágosodást. De nem jött hetekig. Sok módon feltettem magamnak a kérdést, hogy merre menjen az utam, hiszen, tudnom kell a célt, hogy akkor abba tegyem az energiát. Míg aztán egy teljesen átlagos helyzetben felgyúlt a szikra – végre. Csak annyi volt az ismét feltett kérdés, hogy
„Mi a legfontosabb a jelenben számomra?” És a hosszan érlelt válasz a Szabadság volt. A Szabadság, melyért érdemes küzdeni. Nem adhatom fel még a próbálkozást!
Hát, most egyenlőre eszerint megyek az utamon. De már látom, milyen sok-sok kérdés van, amire választ kell találjak. Türelem kell és hit. Kísérletezem, mert így izgalmas, aztán majd egyszercsak valami lesz belőle.
