Azt kell mondjam, elég jól váltogatom a “nagy képet” és a “részleteket”. Legalábbis elégedett vagyok azzal a működésemmel, hogy ha kell, meg tudok határozni távolabbi célokat – egy egy megbízás bevállalásával – és ha kell, le tudok ülni elmélyülten egy-egy feladathoz. Ezt minden egyes alkalommal bátorságként élem meg, mert a jövő bizonytalansága nagyon frusztrál, és sok esetben a vállalásaim nem rutinszerűek, így még nyersebb benne a kockázat. De érzésem szerint egyre több helyzetben igazolódik vissza, hogy helytállok, jól osztom be az erőforrásokat.
Ez talán a nagyon erős akaraterőmnek köszönhető. Ezt azért merem ilyen tényszerűen megfogalmazni, mert mostanában több visszajelzést is kaptam erre vonatkozóan. Ez a fegyelmezettség és tudatosság, melyben élek, többeknek túlzás. Nekem is, de valahogy ez ad biztonságot. Nagyon dolgozom ennek a puhításán, hogy több teret adjak a spontaneitásnak, több teret adjak a gondviselésnek, és én magam is felszabadultabb és lazább legyen a kevésbé kézbentartott helyzetekben is. Mert egyébként – azokban születik a csoda. (Hiszen olyan kapukat nyit meg, amelyek nem voltak a látómezőben, és ezzel tudja gazdagítani a világomat).
Azon is dolgozom – ami friss gondolat ennek mentén – hogy ezt az akaraterőt, melyet “magam ellen” fordítok, át tudjam transzformálni egy közösségi erővé; egy célirányos értékteremtő ügybe, szervezetbe. Ez még egy távoli vezércsillag, ehhez még sok regenerálódásra van szükségem.
Az Év fordulóján ott van nekünk a 12 szent éjszaka, amikor az Ég kapui résnyire nyitva maradtak. A Nap és a Hold forgása ennyivel tér el egymástól, és ilyenkor egyenlítik ki egymás ritmusát. Ez nagyon alkalmas arra, hogy rendezzük sorainkat az elmúlt évből, és lehozzunk új impulzusokat a jövő évre vonatkozóan. (Ebből táplálkoznak ugye az újévi fogadalmak is).
Biográfiai gyakorlatok segítségével, kevésbé intellektuálisan próbálom a múltból a táplálkozva de a jövőből lehívva képet kapni a feladatomról. Most, ebben a különösen átmeneti életszakaszomban különösen nagy szükségem van iránymutatásra, mert szeretnék az eddigi mintáimból kilépni. És az ehhez szükséges eszközöket még most kell elsajátítanom, ami indokolja a bizonytalanságomat.
Nos ez az imagináció arra ösztönöz, hogy hagyjam magam megerősödni, hogy ez az év még a gyógyulásé, töltődésé. Hogy türelmes legyek magammal az új dolgok, új felelősségek bevállalásában, mert ha ezt nem teszem, túl hamar összetörök a súlya alatt. Ellenben, ha kivárom, szilárd alapja lehetek. Hát kösz! A mindennapi döntésekben nekem nehéz megtalálni a gyógyító, egészséges haladás ritmusát, mert azt léhaságnak tudom értékelni és átbillenek a túltolásba. És sokszor azon kapom magam, hogy az eszközeim is szegényesek a töltődés, kikapcsolódás, gyógyulás elérésére. Ezen dolgozom.
Ennek mentén egyre többször azon kapom magam, hogy átbillenek a túlzottan érzelmi, túlzottan spirituális gondolkodás végletébe. Egyes döntéseket és kapcsolódásokat indokolatlanul kiszínezek, felruházom vélt érzelmi töltettel, holott ezeket igenis racionális alapon kellene kezelni. Szerencsére az Élet ilyenkor odalegyint, hogy hahó! Meg látom azt is, hogy ebben milyen sokat tudnak segíteni társak, akikkel ezeket a dolgokat csináltam / csinálhatnám közösen is.
Nagy szükségem van közösségre, emberekre, akik tükröt tartanak nekem, gyakorló terepet biztosítanak. Még csak óvatosan merészkedek “ilyen” helyekre. Keresem a könnyű terepet, nagy konfliktusokat nem vállalok. De érzem magamban a fejlődést, és beigazolódik a fent említett türelem, hogy apró lépésekkel tudom most magam segíteni, és nem nagy lóugrásokkal.
Az, hogy milyen nagy szükségem van a gerenerálódásra és megerősödésre az is bizonyítja, hogy a napokban ráláttam arra, milyen nagyon-nagyon – elképzelhetetlenül – mélyen voltam:
Az ősi időkben, amikor a természeti jelenségeket, például egy napfordulót “csak” megfigyelni tudott az ember, akkor lehetett biztos a jelenség megtörténtében, ha az már átfordult a másik működésbe. Ehhez kapcsolata ünnepeit, melyek emiatt a jelenség után elcsúszva jelentek meg. Ilyen például a téli napforduló után a karácsony, de megtapasztalhatjuk a Hold ciklusaiban is.
Ez a kép fogalmazódott meg bennem, a saját kis életem viharai mentén. Ha ünnepelni nem is érzem, hogy kellene, de megszületett bennem egy megkönnyebbülés, hogy talán, a lejtmenet átváltott emelkedésbe. Értsd, már nem csak szarabb, hanem elkezdett jobb lenni.
Olyan elfeledett érzéseken kapom magam, amik rég voltak vendégeim. Apróságok, de hogy kedvem lett sütni, vagy a szívesen fektetek energiát a családi vacsorákba. Van kedvem kapcsolódni másokhoz, elkezdtem nyitottabb lenni mások problémájára, és tudok nekik segíteni. Vannak újra ötleteim, terveim, inspirálódok mások által, és mindezt kedvvel teszem.
Döbbenet, hogy ezek nélkül éltem, és hogy ezek hogyan kaphattak ki belőlem a mókuskerék során.
Nagy út van mögöttem. Ez a mélységes állapot lassan alakult ki, hosszú évek alatt. Sok terhet cipeltem mellette, melyekből remélem, sikerült párat letenni. Talán ilyen késleltetve jelenik meg a több éves önismereti munka gyümölcse? Mindenesetre rálátva erre a mélységre és bimbódzó növekedésre, valid a türelem, és a lassú felépülés igénye, hogy aztán majd a határ a csillagos ég legyen.
A fejlődésben is meg lehet szerezni a rutint.
