A vonaton ülök Madrid felé. Elhagytam Santiagot, a város, amit eddig a cél volt. Már tegnap elkezdett beszivárogni a Valóság ebbe a különleges világba, amit az utóbbi két hétben teremtettem, és hagytam, hogy teremtődjön bennem. Igényem van egyfajta összegzésre, esszenciája, megfogalmazásra, hogy mit is tanultam, mit viszek haza.
Nem tudom pontosan hány km-t tettem meg… az utikönyv szerint 241-et. Az első napi kitérővel, a barangolásokkal biztosan többet mentem. Mérhettem volna, de számít ez? Sokat mentem. Éreztem a testemben, fizikailag, mi a sok és mi a kevés.
Mérhettem volna a pulzusom, egészségügyi állapotom. De jól éreztem/érzem magam. Nagymértékben hatott a teljesítményemre a hangulatom, de ezt egyik mérhető paraméter sem tartalmazta volna. Figyelhettem volna jobban az étkezésemre, de éreztem, ha gyümölcsre, zöldségre, édesre, sósra vagy melegre van szükségem. Azt is éreztem, hogy nem vagyok jól, hiszem ezért indultam útnak.
Bennünk van a képesség, hogy érzékeljük magunkra, a szükségleteinket, csak újra meg kell tanulnunk odafigyelni. És akkor kevésbé vagyunk kiszolgáltatva a kütyük mutatóinak.
Sokat hagyatkoztam a belső iránytűmre vagy intuíciómra. Úgy érzem, sikerült ráérezni arra a határra, hogy meddig mehetek el, mikor kell döntenem, mikor van még idő rá, és lehet a dolgokat hagyni áramolni. Megéreztem azt is, mikor jön el valaminek az ideje, amit nem erőltettem, egyszercsak megszületett magától. Ez megerősítést ad a jövőbeli döntéseimhez.
Aztán az is feltűnt, hogy a gyakorlat sokkal többet számít. Ez (is) közhelyes. De nagyon sok önváddal illettem magam dolgok nem tudásáért, pedig csak nem volt lehetőségem gyakorolni. Sikerült bebizonyítani magamnak, hogy türelemmel, elszántsággal meg tudom találni a nekem megfelelő helyet. (Akár a fizikai térben, akár társaságban)
Arra is rá kellett jönnöm, milyen szigorúan bánok magammal. Az, hogy éppen ott vagyok, ahol (pl. pihenek az erdőben, és nem a városban bulizom) nem lúzerség, hanem önazonosság. Az, hogy kevés olyan embert találok, akivel szívesen töltöm az időmet, nem engem minősít (bár, kétségtelenül korlátokat szab). Talán, ennek tudatosításával nyitottabb leszek színesebb kapcsolatokra is. Fontos, hogy olyan kapcsolataim legyenek, amik örömöt okoznak. Ér távolságot tartani azzal, ami kényelmetlen. Ér (sőt kell) megfogalmazni a bennem lévő érzéseket legalább önmagamnak. Így talán az a túlzott idea, amit elvártam magamtól, nem fog űrt jelenteni. Ha egy nagyságrenddel engedékenyebb leszek magamhoz, még az sem lesz kevés…
A legfontosabb, az elhatározás, a nyitottság és a bizalom. A többi megy magától: a megfelelő pillanatban meglesz az irány, meglesznek a válaszok, meglesznek a társak hozzá. Nehéz ezt elhinni a mai társadalmi nyomás, anyagiasság, önzés és versengés világában. De meg kell próbálni, és ezt fontos kommunikálni. Fontos, hogy amit teszek, azt túlnyomó részt a saját örömömre tegyem (úgy könnyebb).
Sokkal, de sokkal több vidámságra van szükségem. Pont.
Ki kell húznom magam!
Magamért is kiállhatok, nem csak másokért!
Árnyalatokat kell használni. Nem fekete-fehérek a dolgok. Nem is szürkék. Színesek. Ennek a meglátása fejleszthető képesség. Az egyensúlyban tartása na, aaaz nehéz. És nehéz elfogadni azt, ha valakinek más ez az egyensúly. Ez benne a szép.
Végtelen hála van bennem:
Magam felé, hogy voltam elég bátor – számtalan kifogást találhattam volna.
Peti felé, hogy támogatta az indulásomat, és az otthoni teendők intézését viszi, a nagyszülőkért, akik segítenek neki.
A gyerekeimért.
A spirituális élményekért – gyógyítólag hatott.
A lelki tisztulásért – mely segített a múltból a jövő felé fordítani a tekintetemet.
Az időjárásért – még ha minden idők legcudarabb két hete is volt.
A társaságért, a kapcsolatokért – tükröt tartott.
Mindenkiért, aki ölelést vagy üzenetet küldött, mikor szükségem volt rá.
Mindenkiért, aki olvassa a blogom, és ezután kicsit másként kapcsolódunk majd egymáshoz.
Nem ugyanoda megyek vissza, ahonnan eljöttem. Feladtam a biztos, de megterhelő állásomat. Az új, meglehetősen bizonytalan. Itt a lehetőség a saját tartóoszlopom kiépítéséhez. Résen kell lennem, hogy ne lépjek vissza ugyanabba a csapdába, ahonnan most, úgy érzem, sikerült kiküzdenem magam. Nagyon kell hinnem benne, hogy mindig meglátom a következő lépést.
Így legyen!
Szeretettel!
J.
