Már nincs sok hátra, nem halogathatom tovább, közzé kell tennem a honlapom…
Nagy pillanat lenne ez, ha nem lenne tele szorongással, hogy elég jó lesz e? Mit fognak hozzá szólni? Mit fognak rólam gondolni? … Vagy vajon beváltja-e a hozzá fűzött reményeket: hogy majd hoz jó kapcsolódásokat, örömöt? Vagy nagyon elszámítottam magam? Vagy ami még rosszabb, teljes észrevétlenségbe és érdektelenségbe fullad? Lesz e energiám működtetni?
Bátornak kell bátornak lenni. Azért csinálom az egészet, hogy szembenézzek a vélt vagy valós félelmeimmel. Hogy kísérletet tegyek arra, hogy működik e mindaz, amit elgondoltam. Ami azért nehéz, mert ez az “elgondolás” inkább csak érzet. (szemléletesebben: halvány lepkefing). De nem hagy nyugodni. Sem az, hogy a bennem felgyűlt értékrendet felvállaljam, sem az, hogy ebből valamit, valamilyen újszerű módon ki tudok e hámozni. Szeretnék valami egyedit létrehozni.
Egy ideje érett bennem, hogy kellene valami, ami az enyém. Ahol nem mások elképzeléseit valósítom meg, hanem a sajátomat. Ahol nincs felettes hatalom, ami diktál. Ami én vagyok, enyém, és olyan, amilyennek én szeretném.
Nem sok mindenem van. Amim van, az leginkább szellemi tőke. Meg teherbírás. Pár ötlet és jó sok idea. Ezt nehéz láttatni, észrevehetővé tenni, legalábbis nekem. Sokat tanulok azoktól, akiknek ez könnyebben megy.
Szeretném láttatni az értékeimet. És ezen az úton – ahogy születik a blog – újra és újra azzal kerülök szembe, hogy valójában nekem kell magamat definiálnom minden tekintetben.
Állást kell foglalnom kérdésekben, döntenem kell, felvállalnom az eredményeket.
Valójában önmagamnak kell feltenni önmagamat arra a bizonyos polcra, amelyen vágyok lenni. És ez nem azért nehéz, mert ne tudnám, hanem mert azzal szembesülök, hogy ezt eddig nem tettem meg.
Volt egy elvárásom, egy hiányérzetem, hogy azon a polcon kéne lennem, de nem ott vagyok, és emiatt dühös, keserű és csalódott voltam. De csak most látom, hogy tévúton jártam. Mástól vártam, hogy majd odatesz. És persze most meg vagyok epődve, hogy nem így történt. És ez nem azon múlik, hogy milyen keményen dolgozom, hogy mennyi áldozatot hozok, vagy milyen a hátszelem, hanem hogy hogyan értékelem és mire tartom magam.
Tudtam, hogy valami van a mélyben, amit elő kell csalogatnom. Csak most jövök rá, hogy ez érett bennem. Hogy a honlap készítése és az új “kalandok” kikényszerítsenek belőlem olyan válaszokat, amelyeket azt hittem, hogy megválaszoltam, de valójában csak úgy csináltam, mintha megválaszoltam volna. Mintha eddig esőben festettem volna vízfestékkel, mert nem mertem volna az akrilfestékbe belenyúlni…
Nem elhanyagolhatók a külső hatások és van benne sok élettapasztalat is, de mégis van valami MÁS MINŐSÉG abban, ahogy a belső tartásom és erőm elkezdett működni.
Mostanában jobban kiállok magamért. Jobban tudom, mit akarok és mit kell tenni érte. Jobban kezdem látni az értékeimet és elfogadni a korlátaimat, tartani a határaimat, és bízni abban, hogy az ismeretlen út hozhat jót is.
Hát ehhez kell nekem a TérTerelő.
