Eltelt már annyi időm, hogy az apró események, döntések kirajzolnak egy utat, melyen járok, egy mintázatot, melyet követek. Azt kell látnom, hogy ez nagyon nem az lett, mint amit szerettem volna. Még úgy sem, hogy az akkori jelenben úgy éreztem, azt akarom, amit teszek.
Szeretnék kilépni abból a mederből, melyben nem érzem jól magam. Gyógyulni szeretnék, fejlődni és új irányt venni. Ehhez szembe kell néznem a problémáimmal, és össze kell gyűjtenem, mi az, amim van, amiből majd a jövőben építkezni tudok.
A szembenézés és leltárkészítés nehéz. Sok őszinteséggel és fájdalommal jár felvállalni azt, ami nem sült el jól. Külső szemlélőnek nem is biztos, hogy minden értelmezhető. De sok bátorság és munka van benne, hogy ez a cikk megszületett. Sokat tanultam belőle.
Életterületek / szerepek, melyekből összeáll az életem – prioritás nélkül: munka / család / egészség / szabadidő / vagyon
Összességében az általános életérzésem az, hogy az Univerzum nem szeret! És most finoman fogalmaztam… Annyi, de annyi önvizsgálatot tartottam, mert azt mondják “benned dől el” – azaz biztos én látom negatívan a dolgokat. De hiába az erőfeszítés, lelkesedés, hol marad az a hátszél, az a pici szerencse, ami valami kicsit úgy alakítana a dolgaimat, hogy az elégedettséggel és jó érzéssel töltsön el. A megélésem az, hogy hiába teszem bele a dolgokba a tőlem telhető legtöbb energiát, az eredménytelenül elszáll az éterben. És valahogy nem csak egy életterületen, hanem mintha mindenhol ez lenne. Újra és újra beleütközöm ebbe.
MUNKA Tavaly nyáron volt a második kiégés okozta összeomlásom. Olyan ez, mint amikor megfolyik a fém, és egyszerűen nem tart, elnyúlik, elvékonyodik, aztán minden, amit tartott, lehullik. Azt nem tudom, összetörik e, de mindenesetre nincs erő felvenni. De nem csak erő nincs, akarat sem hozzá. Bamba tekintet nézi, ahogy elúsznak a dolgok, jobb esetben sodródik velük. Az élet persze megy tovább, de a tekintet kiüresedik, a rutinok bekövesednek, a látószög szűkül, az élet szenved és sodródik.
Ezen a folyamon felbukkanó legkisebb tutaj is mentőövnek tűnik, bármi jobb, mint ami most van… Így váltottam munkahelyet. Erős kompromisszumokkal anyagilag és felelősségben, cserébe érezhetően nagyobb szabadsággal. Ami ajándék, de fenntarthatatlan. Azóta az anyagi tartalékok végére járok.
A munka sosem csak pénzkereset volt számomra, hanem talán szolgálat, amit az emberiségnek szántam. Ezért is volt fontos, hogy milyen feladataim vannak. Az ipari épületek tervezése felől sikerült átterelnem magam a műemlékek felé, majd mára természetbarát anyagokból tervezek lakásokat. De annak ellenére, hogy szép szakmai karriert tudok felmutatni, és benne van húsz évem, két diplomám, sok áldozatom, valami kapcsolódásom elveszett a hivatástudatomból. De az is lehet, hogy sosem volt az enyém, hanem a családi örökséget vittem tovább.
Légüres tér van körülöttem. Mást adott a szakmám, mint amit vártam tőle. Más járt jól az én hivatástudatomból és elkötelezettségemből. Nem tetszik, ami lett belőle, de nem látom az új irányt.
CSALÁD Nem is tudom, mi ennek a “kategóriának” az alfája. Mi is a család? A férj, a gyerekek, a születési családom, vagy a rokonságom, a mintáim, amit hozok magammal, a köztünk lévő kapcsolat? Most éppen mindezt újra kell definiálnom.
Válásban vagyunk a férjemmel. Olyan ez, mint az eljegyzés, csak épp a skála másik végén. Most lesz egy éve, hogy eldöntöttük, nem erőltetjük az együtt maradást. Sok ismétlődő vita és tűpontos sebzések után átfordult bennünk az együttmaradás igénye. Ha az nem működik, próbáljuk meg másként. Sokat fejlődtünk önismeretileg, sok közös kudarcunk van, nem emeljük, hanem romboljuk egymást. Fájdalmas ennek a felismerése. Fájdalmas belátni, hogy ez páros játék, nekem is akkora felelősségem van ebben, mint neki. Hogy a mintáink, meggyőződésünk, temperamentumunk eredője egy földbe döngölő, megsemmisítő irány, aminél még a különválás bizonytalansága is jobb.
Látjuk, hogy felelősségünk van a gyerekeink iránt, ahogy a pszichológus azt mondta: a családtól nem lehet elválni, a női – férfi kapcsolattól igen. De ettől nem könnyebb. Ebben is benne van húsz évem, sok kedves pillanat, közös döntések, rokonok, barátok.
Az év nagy részében ezt a problémát beelőzte a munkahelyi nehézségem, de utólért, és szembe kell néznem vele. Február óta “próbaválás” útján próbáljuk szétválasztani a pénzügyeinket, az időnket, a gyerekeinket. Mi költözünk hetente. Újabb és újabb érzelmi megterhelés minden váltás. Persze újabb és újabb tapasztalat is. Az élet többi területe meg csak folyik, folyik, mintha mi sem történt volna. Ebben kell helytállni.
A gyerekek kamaszok. Legjellemzőbb rájuk a beesett váll, az ágyban fekvés, a fülhallgató mögé zárkózás, megvető tekintet. Nehéz kitalálni, hogy élik meg a válásunkat, elmondásuk szerint jól. Ebben a hitben ringatom magam.
Sokkal nehezebb feldolgozni anyaként, hogy max. napi 20 percnél többet nem igényelnek belőlem. Az a gondoskodáscunami, amit eddig köréjük tettem, nem kell. Az a kiképzés, amit anyaként éltem át, aminek az elején olyan nehezen adtam meg megam (nem alvások, állandó rendelkezésre állás, életreszóló döntések, felelősségvállalás egy másik lényért), most hirtelen értelmetlenné vált. Önálló döntéseik vannak, melyeket csak sokkal távolabbról lehet és csak finoman terelgetni. Másként kell hozzájuk kapcsolódni, de hogyan?
Erre nem nagyon van mintám. Az én kamaszkoromat apám betegsége és az ebből a környezetből kiszakadni vágyás motiválta, melyet az egyházi iskola szigora nem könnyített meg. Az sem segített, hogy az a családi háló teljesen szétesett a nagy fizikai távolságok miatt.
A válás kapcsán újra és újra szembe kell nézni gyerekkori családom felépítésével, a gyerekkori emlékekkel, kapcsolódásokkal, mintákkal. A válás tényét nehéz kommunikálni, kezelni kell az ebből adódó érzelmi helyzeteket, bűntudatot, bizonytalanságot az ellenségeskedés és a szimpátia között, vagy a térfélválasztás között.
SZABADIDŐ Napi 3-4 órát utazni, teljes munkaidőben dolgozni, a fennmaradó időt a családra fordítani, nem társasági-élet-barát életmód. Már azt sem tudom, mennyire vagyok társasági ember. Csak a szorongásaim és a gátlásaim, hogy nem vagyok elég szórakoztató és érdekes – erősödtek fel az utóbbi időben. A túlterheltség arra késztetett, hogy szinte mindenre gondolkodásmentes rutint építsek fel a túlélés érdekében. Ebbe nem fér bele a kreativitás, az önfeledt beszélgetés, a meghitt pillanatok. Ez egy ördögi kör, melyben az önmagam kizsákmányolása nem teszi lehetővé a mások felé forduló gondoskodás, adás gesztusát, de így nincs is miből töltekezni, megerősítést pozitív visszajelzést kapni.
Az anyakiképző (vagy a gyerekkori minták) sikeresen leépítette azokat a szenzorokat, amik az önreflexió által képesek megállapítani, mi a jó nekem, mit szeretnék én. Marad helyette az alkalmazkodás, a szolgálat, kiszolgálás és az érzelemmentes tűrés. Az válik szép pillanattá, amikor valami kegyes együttállásból az adódó helyzet átfedésbe kerül a szükségleteimmel, melyek persze nem tudatosak. Sokkal, de sokkal előbb reagálok mások igényeire, mint a sajátomra. Ezért is mentem a Caminora. Ezért is járok pszichodrámára. Azóta gyakorlom azt, hogy magamra is kívülállóként empátiával és szeretettel tekintsek, és észrevegyem, hogy mire van szükségem és azt is beépítsem a rendszerbe. Próbára teszi a türelmemet.
Eltoltam a biciklit a falig azt hiszem, itt is.
EGÉSZSÉG Az van. Ehhez nem fér kétség. Nekem és a gyerekeimnek. Nem kell kórházba, kezelésekre járni, nem kell az életünket ilyen kötöttségekhez igazítani. Lekopogom.
Leszámítva persze a pajzsmirigy túlműködésemet, mely olyan, mintha félig behúzott kézifékkel hajtanád az autót, mert ez egy olyan központi szerv, ami mindenre kihat. A hangulatodra, a mozgásodra, fáradékonyságodra, étkezésedre. De mondjuk karban van tartva.
Nagy baj nincs. De nem leszek fiatalabb. Most, hogy kicsi lélegzethez jutottam rámszakadt, hogy 45 éves vagyok: hogy az utóbbi években a mozgás kiesett, fáj, mikor reggel felkelek, fáj a csípőm, a sportolói állóképességem nulla, romlik a szemem. A ráncokról, feles kilókról, bőrhibákról, aranyérről, tyúkeszemről, a nőiesség elvesztéséről nem beszélek. Lélekben még sokkal fiatalabb kép él bennem magamról, a valóságot látva azonban nehéz ezt a testet szeretni. Nehéz ezzel az érzelmi ingerel is megküzdeni, még ha tudom, ez normális ebben a korban.
Az egészséghez hozzátartozik a mentális egészség is. Mikor munkahely váltás során táppénzt kértem, azt náthára adták, nem lehetett érzelmi kiégésre és depresszióra kérni…. Pedig hónapok teltek el úgy, hogy azzal a kívánsággal feküdtem le, hogy reggelre ne ébredjek fel… nem teljesült a kívánságom. Egy kicsit jobb lett. A sok önismereti munka egy ideje csak lefelé visz, a mi-nem-jó-ba, a múlt rágódásába. Szükséges ezeket feltérképezni, de kell a segítség a feldolgozáshoz, az elvesztegetett idő és lehetőség megbocsátásához, a körülmények és adottságok elfogadásához. Ehhez kell az erő. És talán, ha ez megszületik, képes leszek az önszeretetre – hiszen ki más szeretne én magamat nem szeretem.
Ide kívánkozik még a mentális környezet is, melyet csak ide teszek címszavakban: klímaszorongás, digitalizáció, mesterséges intelligencia, generációs különbségek, gyereknevelés, politika.
VAGYON Azt feltételezem, hogy a vagyon biztonságérzettel jár. És nincs biztonságérzetem. Fájdalommal élem meg, hogy nincs egy biztos pontot jelentő saját otthonunk, amit saját képemre tudnék formálni, ami lenne akkor is, ha nem kellene minden nap áldozatokat hozva megdolgoznom a lakhatásomért. Benne van az az tudat, és félelem, hogy mi lesz, ha már nem tudok megdolgozni érte. Borzasztóan hiányzik a hátszél, az anyagi segítség, tanács, teljesen magamra hagyva, és bizalmatlanul érzem magam ebben a témában.
Ez a szorítás folyamatosan arra kényszerít, hogy egymással egyenrangú értékek közül válasszak. Ezzel óriásira nő a kockázat és az érzelmi teher. A gyerekeimet taníttassam, vagy lakáshitelt vállaljak be? Az időmet a gyerekeimre vagy pénzkeresetre fordítsam? Valami felfelé emelkedő folyamat ideája él bennem anyagi téren, és a valóság ehhez képest egy ide-oda cikázó káosz, és a hozzá tartozó félelem, hogy a végén kirajzolódó kép tragikus és szomorú lesz.
Sok igazságtalanság van ekörül, úgy érzem, én a lehetőségeimhez képest mindent megtettem, nem rajtam múlt.
ÖSSZEGZÉS Tanulságos végigelemezni a helyzetem. A belső megéléseimet így, hogy le kell írni, kicsit kívülről látom de még mindig a saját szűrőmön keresztül.
Megfárad és kiüresedett vagyok, apró, elszórt remény és energiamorzsákat próbálok gyűjteni, és összegyúrni belőle valami gombócot, amir már láthatóvá válik és lehet belőle építkezni. Ez hol jobban, hol rosszabbul sikerül. Próbálom, legalább a leírt verzióban, a reményt és a megoldás-orientáltságot csepegtetni.
Segít neki a tavasz. Segítenének a sikerélmények. Nagyon keresem a megfelelő kontextust, a jó szövegkörnyezetet, a jó hátteret, ahol mindazt amit teszek és amilyen vagyok értékesnek és szépnek látszik, ahol a befektetett energia érzékelhetővé és láthatóvá válik. Ez a honlap és blog is ebben hivatott segíteni.
Csak legyen hozzá elég türelmem kivárni, hogy az új irányok jónak megmutatkoznak e.
